Napi evangélium

Feliratkozás Napi evangélium hírcsatorna csatornájára Napi evangélium
Napi Evangélium RSS
Frissítve: 47 perc 38 másodperc

2019. április 21. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása (Jn 20,1-9)

4 óra 52 perc
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9

Elmélkedés

Feltámadtam

Húsvétvasárnap az ünnepi szentmise bevonulási éneke így kezdődik: „Feltámadtam és veled vagyok!” Jézus imája ez a mennyei Atyához. Jézusé, aki a kereszten azt érezte, hogy még az Atya is elhagyta őt, ezért fohászkodott így: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). A feltámadt Krisztus most átéli, átérzi az Atyával való egységét: „Feltámadtam és veled vagyok!” Majdnem azt mondtam, hogy „újra” átéli az egységet, de ennek a szónak nincs létjogosultsága, mert a mennyei Atya és a Fiú egysége, szeretetkapcsolata a kereszten való szenvedéskor és a kereszthalálkor sem szakadt meg, az Atya akkor sem hagyta el a Fiút.

A szentmisében és más szertartásokon mindig csodálatos, amikor Jézus szavaival imádkozunk, imádkozhatunk. Ilyenkor az ő nevében és vele együtt szólíthatjuk meg az Atyát. A feltámadt Úrral együtt száll a mai ünnepen az ég felé az imánk: „Feltámadtam és veled vagyok!” Túl azon, hogy most is Jézussal együtt imádkozunk, ebben az imában benne van az is, hogy mi is feltámadtunk a bűnből, új életre támadtunk. Ahogyan Krisztus test szerinti feltámasztása az Atya ajándéka, ugyanúgy a mi lélek szerinti feltámadásunk szintén az Atyának köszönhető, ő adja nekünk a benne való újjászületés kegyelmét. És ebben a rövid imában kifejezzük egyúttal reményünket is, hogy az Atya halálunk után a mi testünket is fel fogja támasztani az örök életre. Ebből a reményből az örök élet reményéből fakad a mi húsvéti örömünk.

Miután bejárta a halál országát és az alvilág birodalmát, Jézus feltámadt, újra az Atya jobbján ül, onnan mondja: „Feltámadtam és veled vagyok!”, mi pedig innen, a földről, a földi életből sóhajtunk az ég felé. Az Úr szava az örökkévalóságból, a miénk a véges földi életből szól, ő a megdicsőülés hangján, mi a remény hangján szólunk.

Emberi értelmünket egyik leginkább foglalkoztató kérdésünkre ad választ a mai ünnep, Krisztus feltámadásának napja. Arra a kérdésre, hogy mi lesz halálunk után? A felelet pedig így hangzik: nem a halálé az utolsó szó, nem ér minden véget a halálunkkal, hanem Isten képes minket is feltámasztani egy új életre, az örök életre. Amikor megvalljuk, hogy hiszünk a ránk váró feltámadásban, akkor ez a bizonyosság nem tudományos érveken és bizonyítékokon alapul, hanem annak tényén, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Hitünk szerint az Úr azért támadt fel a halálból, hogy nekünk, akik hiszünk benne, örök életünk legyen. A temetőkben, a síremlékeken gyakran olvassuk a feliratot: „Emléked örökké él a szívünkben.” Jézus feltámadása ennél sokkal többet jelent, hiszen ő nem azért támadt fel, hogy emléke élő maradjon a tanítványok szívében és a későbbi évszázadok folyamán a benne hívők és őt követők szívében, hanem azért támadt új életre, hogy bennünk éljen és mi vele járhassuk életutunkat az örökkévalóság felé. Az Úr feltámadása új utat nyit az ember és Isten, a föld és az ég között, amely úton szüntelenül velünk halad a Feltámadott, ahogyan ezt oly csodálatosan tapasztalták meg az emmauszi tanítványok. Igyekezzünk mi is, fussunk mi is Péterrel és Jánossal a sírhoz, győződjük meg róla, hogy az üres, mert az Úr valóban feltámadt! Hirdessük ezt az örömhírt: Feltámadtunk Krisztussal és mindig az Atyával akarunk lenni és maradni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

2019. április 20. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája (Mk 16,1-7)

2019, április 20 - 12:00de
Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” Mk 16,1-7

Elmélkedés

Harmadnap

Tanító útja során Jézus három alkalommal jövendölte meg tanítványai számára szenvedését és halálát. Máté evangéliumában találjuk ezt a három jövendölést (vö. Mt 16,21, Mt 17,22-23, Mt 20,17-19). Mind a három alkalommal szó esik a feltámadásról is. Mégpedig úgy van megemlítve mindhárom esetben a feltámadás, mint amely esemény „harmadnap” fog bekövetkezni. Biztosra vehetjük, az Úr Jézus ezen szavai mélyen beívódtak az apostolok emlékezetébe, különben nem emlékeztek volna rá később, nem ismételték volna el igehirdetésük során és aligha kerültek volna bele az írott evangéliumokba. Mégis, a hét első napján, húsvét hajnalán, az apostoloknak eszébe sem jutott, hogy éppen ma van az a „harmadnap”, amiről Mesterük többször is beszélt. Azt akarom ezzel mondani, hogy annak az első húsvétnak a hajnalán az apostolok nem várták Jézus feltámadását és persze más napra sem várták. Bár a háromszori jövendölés az Úr biztos ígéretének tekinthető, nem gondoltak arra, hogy az események fordulatot vesznek.

Az asszonyok, akik hajnalban a sírhoz mennek, nem feltétlenül tudhattak a „harmadnapra” vonatkozó jövendölésről, ígéretről. Ők azért indulnak, mert pénteken, a kereszthalál napján, az este beálltával és az ünnep kezdete miatt már nem volt idő arra, hogy a holttestet a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák a sírbatétel előtt. Ők ezt a halottnak járó, de elmaradt dolgot szeretnék pótolni, igyekezetük a halottnak járó tiszteletből fakad.

Jézus ellenfeleinek viszont volt tudomása arról, hogy Jézus tett utalásokat a „harmadnapra” várható eseményekről, igaz, sejtésük sem volt arról, hogy miről beszél nekik Jézus. A jeruzsálemi templom megtisztítása és a kereskedők kiűzése alkalmával a zsidók kérdőre vonták őt, hogy milyen jogon tesz ilyet. Válaszul ezt mondta nekik: „Romboljátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem” (Jn 2,19). A zsidók már ekkor sem értették a kijelentést, mert ők arra gondoltak, hogy a negyvenhat esztendőn keresztül épült templomot lehetetlen ilyen rövid idő, mindössze három nap alatt felépíteni. János evangélista viszont fontosnak tartja e helyen megjegyezni, hogy Jézus saját testének templomáról beszélt és feltámadása után tanítványainak eszébe jutottak ezek a szavak (vö. Jn 2,21-22). Ha az ellenfelek már korábban sem értették a „harmadnapra” vonatkozó kijelentést, akkor a kereszthalál utáni harmadnap sem várhattak semmit.

A „harmadnap” úgy következik tehát be, hogy nem készül rá senki, nem tud róla senki, vagy aki tudott róla, az éppen elfelejtette, vagy sem korábban, sem most nem is értette. Az örökkévalóság Ura viszont, akinek nem szokása a napok számolgatása, nem feledkezett meg erről a „harmadnapról”, hanem ezen a napon feltámasztotta Fiát a halálból. Az Isten közbeavatkozása akkor érkezik, amikor senki ember nem számít rá. Érdekes, hogy amikor az ember megtapasztalja ezt a váratlan közbelépést, akkor elkezdi számolgatni a napokat visszafelé is és előre is. Emlékszik már, hogy három napja volt a keresztre feszítés, nyolc napja volt a jeruzsálemi bevonulás. Ettől a „harmadnaptól” még a korábban feledékenyek számára is fontossá válik az idő, a napok múlása, ezért jól megjegyzik és később pontosan lejegyzik az események menetét, például a negyvenedik és az ötvenedik napot, a mennybemenetel és a Szentlélek kiáradása napját.

Ezt a „harmadnapot” a húsvéti beszámolókban János evangélista a „hét első napjaként” említi. Nem bizonytalanságról vagy zavarról van itt szó a napok számolása tekintetében, hanem talán arra érdemes gondolnom, hogy az én „harmadnapom”, feltámadásom napja, az első napom lesz az örökkévalóságban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az örök élet vágya és a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek megerősítik hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Adj bátorságot és buzgóságot, hogy feltámadásod hirdetői legyünk!

2019. április 19. – Nagypéntek (Jn 18,1-19,42)

2019, április 19 - 12:00de
Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz. Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas. Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt. Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.” Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. Jn 18,1-19,42

Elmélkedés

Gyorsuló események

Jézus szenvedéstörténetét külső szemlélőként olvasva azt látjuk, hogy az események egyre inkább felgyorsulnak. Az utolsó vacsora még nyugodt légkörben zajlik, van idő az apostolok lábának megmosására, van idő a végrendeletszerű tanításra és van idő a kenyér és a bor megáldására, átváltoztatására és elfogyasztására. A vacsora után imádkozva, zsoltárt énekelve vonul ki apostolaival Jézus az Olajfák-hegyére. Miközben az Úr virraszt, imádkozva készül szenvedésére, az apostoloknak van ideje az alvásra. Az események menetébe Júdás árulása hoz fordulatot. Az éjszaka csendjét az általa vezetett katonák érkezése töri meg, akik Jézus elfogására jöttek. A fordulat abban is tetten érhető, hogy megszűnik Jézus szabadsága. Mindeddig mindent szabadon tett, mostantól mások veszik kezükbe sorsát. A menet, a megkötözött Jézus és a katonák sietve vonulnak, a főtanács tagjai már várják őket. Nem vesztegetik az időt, még éjszaka megtartják a kihallgatást, már hajnalodik, mire végeznek. Ezt követően mindjárt Pilátushoz viszik őt, hogy a halálos ítéletet minél előbb kikényszerítsék. Ezután kezdődik Jézus keresztútja a Golgotára, majd keresztre feszítése. A szombat és a húsvéti ünnep közeledte is sürgeti az eseményeket. Az elfogás, a kihallgatás, az elítélés, a megkínzás és a keresztre feszítés néhány órán belül megtörténik, az események megállíthatatlanul és egyre gyorsabban gördülnek, legalábbis a külső szemlélő számára.

Eközben Jézus számára, aki elviseli, hogy elfogják, kihallgassák, elítéljék, megkínozzák és keresztre feszítsék, az idő egyre lassabban telik. Amikor az Olajfák-hegyéről a főtanács elé vezetik, még tudja tartani a katonák iramát, de az éjszakai kihallgatás elfárasztja, Pilátus elé már megtörten érkezik. A katonák gúnyolódását némán tűri, az ostorcsapásokat nem is számolja, azt érzi, talán sose lesz vége. Amikor vállára veszi a keresztet, már alig van ereje, minden lépés fáradság, küzdelem, gyötrelem számára, a Golgotához vezető út a végtelenbe vész. A kereszten függve minden pillanat óráknak tűnik, jól tudja ezt mindenki, aki átélt már szenvedést. Az utolsó órák során a szenvedő Jézus átéli az idő lassulását, a halál pillanatában pedig megáll számára az idő. Megáll a földi, a mérhető idő, az élet ideje, s ő átlép az örökkévalóságba.

A nagypénteki szertartás során a Megváltó halálának pillanatában mi is megállunk, letérdelünk. Nincs hová és nincs miért sietnünk. Csendben elgondolkodunk, Jézus utolsó szavain. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – mondta, sóhajtotta percekkel ezelőtt. Egyesek a beláthatatlan mélységből feltörő kétségbeesést, reményvesztettséget, teljes elhagyatottságot látnak ebben a fohászban, de egyáltalán nem erről van szó. A fohász a 22. zsoltár egy sora. A kereszten függve, halálára várva Jézus valószínűleg az egész zsoltárt elimádkozta. Lassan fakadtak fel belőle a zsoltár szavai, ahogyan egy haldokló ember utolsó szavai hangzanak. Ez a zsoltár egy panasz, de nem kétségbeesés. A szenvedő ember Istenhez intézett panasza. Annak panasza, aki meg van győződve saját ártatlanságáról, és aki nem érti Isten hallgatását. De él benne a remény, hogy élete Isten kezében van, tőle várja a szabadulást, amelynek módját nem ismeri. És él benne a remény, hogy a pillanatnyi hallgatás után Isten választ fog adni panaszkodására. Ilyen lelkülettel imádkozhatott Jézus a kereszten, és imája meghallgatásra talált. Isten közbelépett, megszólalt, harmadnapra feltámasztotta őt a halálból.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megfeszített Urunk, Jézus Krisztus! Igent mondtál a szenvedésre és igent mondtál a keresztre. Feláldoztad magadat a mi megváltásunk érdekében. Kereszthalálod által teljesen és visszavonhatatlanul átadtad magadat a mennyei Atyának, aki elfogadta áldozatodat. Jézus példájában felismerjük, hogy mindannyiunk hivatása az, hogy egészen Istennek adjuk, neki szenteljük életünket, mert ezzel mutatjuk meg engedelmességünket és így tudjuk viszonozni az ő szeretetét. Uram, kész vagyok meghalni veled, hogy feltámadhassak veled az örök életre.

2019. április 18. – Nagycsütörtök (Jn 13,1-15)

2019, április 18 - 12:00de
Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jn 13,1-15

Elmélkedés

A szeretet szentsége

Jézus szenvedéstörténetét három jelképes cselekedet vezeti be, amelyek az ő messiási küldetését, istenfiúi méltóságát és üdvözítő szerepét mutatják be. Az első ilyen cselekedet a jeruzsálemi bevonulás, amely tulajdonképpen a Messiás-király bevonulása a városba, erről olvastunk a virágvasárnapi evangéliumban. A második jelképes tett a templom megtisztítása, a kereskedők kiűzése, amelyről mind a négy evangélista beszámol, a legrészletesebben János művében szerepel a történet. Bár ő a nyilvános működés kezdetére teszi az esetet, Máté, Márk és Lukács írásában a jeruzsálemi bevonulás után következik. Az Úr harmadik jelképes cselekedete az utolsó vacsora, amelyen a kenyeret és a bort egyedülálló módon osztja meg apostolaival. Míg az első kettő a „fél város” jelenlétében történt, az Úr utolsó vacsorája egy meghitt, valóban baráti körben, az apostolok szűk társaságában történt. Ebbe a társaságba, erre az eseményre hív meg minket az Egyház a ma esti szentmisével.

Nyilvánvaló, hogy az utolsó vacsora legjelentősebb része és legnagyobb újdonsága a hagyományos zsidó húsvéti vacsorához képest az Oltáriszentség alapítása. Az evangélisták nem az egész vacsora leírására törekedtek, hiszen egykori olvasóik számára ez jól ismert volt, hanem kiemelték azt, ami egészen sajátossá tette ezt a közös étkezést. A vacsorát Jézus nem családi körben fogyasztja el, hanem új családja, új közössége, a tizenkét apostol körében. A kenyér és a bor felett elmondott áldás része volt a lakomának, de Jézus új tartalmat ad ennek. A kenyeret saját testeként, a bort pedig saját véreként adja az apostoloknak. Újszerű az is, hogy parancsa, rendelkezése szerint cselekedetét ismételjék meg a jövőben is, de ne az Egyiptomból való szabadulás emlékére, hanem az ő halálának és feltámadásának emlékezetére. Jézus az Egyházra, a benne hívők közösségére bízza önmagát, hogy jelenlétével minden korban meg tudja erősíteni övéit. Minden szentmisében ezt a titkot, az Úr Jézus áldozatát jelenítjük meg. Nem csupán emlékezés, azaz Jézus megváltó halálának és feltámadásának felidézése számunkra a szentmise, hanem az Úr áldozatának jelenvalóvá tétele.

Katolikus hitünk szerint Jézus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, vagyis az átváltoztatott kenyérben és borban. Nem ez az egyetlen módja az ő jelenlétének. Az Úr jelen van az Egyház hitében. Jelen van a Szentírás Igéjében és az igehirdetésben. Jelen van a szentségekben, amelyekben ő maga cselekszik, és jelen van a pap személyében, aki az Úr személyében cselekedve a szentségeket kiszolgáltatja. Jézus jelen van imádságainkban, hiszen általa szólíthatjuk meg Istent. Jelenlétének formái közül kiemelkedik az Oltáriszentségben való jelenléte. Valóságosan jelen van az ő testévé átváltozott kenyérben, hogy e különleges adományát szétosztva a hívők magukhoz vehessék az Úr szent testét, ez a szentáldozás lényege. Az Úr Jézus szeretetből áldozta fel életét és szeretetből adja nekünk önmagát az Oltáriszentségben, a szeretet szentségében.

Ez a gondolat átvezet minket annak rövid magyarázatához és megértéséhez, hogy miért mosta meg Jézus az utolsó vacsorán a tanítványai lábát, ahogyan erről a mostani szentmise evangéliumában olvasunk. Jézus cselekedetét János evangélista így vezeti be: „mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének”, és ez a jel a lábmosás. Megilletődve, elnémulva szemléljük Jézus tettét, s ugyanez az érzés fog el minket, amikor holnap, nagypénteken a kereszt alatt fogunk lélekben állni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent Tested és Véred az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos Kenyér keresztény életünk forrása. Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának! Te példát adtál nekünk az alázatosságra és a szolgálatra. Adj nekünk buzgóságot, hogy embertestvéreinkben felismerjünk téged és neked szolgáljunk!

2019. április 17. – Nagyszerda (Mt 26,14-25)

2019, április 17 - 12:00de
A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!” Mt 26,14-25

Elmélkedés

Tegnap, nagykedden János evangélista leírásából már megismerhettük Júdás árulásának megjövendölését, most ugyanennek a jelenetnek Máté szerinti változatát olvassuk, amelyből megismerhetjük a részleteket. Az árulás nem a véletlen műve, nem pillanatnyi megingás, hanem Júdás tudatos döntése, amelyért természetesen ő a felelős. Tudomása van róla, hogy a főtanács már elhatározta Jézus vesztét és rendeletet adtak ki, hogy aki tud tartózkodási helyéről, jelentse. Júdás úgy érzi, hogy a három éve tartó tanítványi létnek bizonytalan a folytatása, hiszen Mesterét immár halálra keresik. Korábban is tapasztalható volt a Jézus ellen irányuló rosszindulat és gyűlölet, de most már végleges döntés született arról, hogy meg kell halnia. Júdás önként megy el a főpapokhoz, akikkel nem tart sokáig az egyezkedés. Ő jól ismeri Jézus szokásait, ezért könnyen megtalálja a legalkalmasabb időt arra, amikor a katonákat elvezetheti Mesteréhez, amikor a Jézusért rajongó nép nem tudja majd megakadályozni elfogását. A főpapoknak harminc ezüstpénz nem sok ahhoz, hogy végre megszabaduljanak attól, akit oly régóta ellenségüknek tekintenek vallásosságukat kritizáló kijelentései és újszerű törvényértelmezése miatt. Az emberi érdekek, a gyűlölet és a haszonszerzési vágy találkoznak.

Ugyanakkor az események hátterében észrevehetjük az üdvözítő Isten akaratát, a mennyei Atya megváltó tervét és a Fiú engedelmességét. Minden a mi megváltásunkért történik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet.

2019. április 16. – Nagykedd (Jn 13,21-33.36-38)

2019, április 16 - 12:00de
Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Jn 13,21-33.36-38

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet az utolsó vacsora termébe hív minket. Júdás árulásának megjövendölését János evangélista azzal vezeti be, hogy Jézus „mélyen megrendült lelkében.” E kifejezés ismerős számunkra, hiszen Lázár feltámasztásának történetében már találkoztunk vele. Amikor Mária és Márta házába megérkezve Jézus értesül arról, hogy barátja, Lázár már négy napja halott, akkor „lelke mélyéig megrendült” (Jn 11,33), majd a sírhoz indult, hogy életre keltse, visszahívja a halálból őt. A szenvedéstörténetben egy másik helyen is ugyanez a kifejezés írja le Jézus lelkiállapotát. A jeruzsálemi bevonulás után, utolsó beszédében, amikor már érzi, hogy küldetése szenvedéssel és halállal fog beteljesedni, így szól: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27-28).

Mi is megrendült lélekkel hallgatjuk szavait, amikor arról beszél, hogy valaki el fogja őt árulni. Mégpedig a hozzá legközelebb állók közül, apostolai közül kerül ki az a személy, aki anyagi haszonlesésből elárulja a főpapoknak Jézus tartózkodási helyét és éjszaka elvezeti majd hozzá a katonákat, hogy ne a nyilvánosság előtt, hanem titokban foghassák el. És megrendült lélekkel hallgatjuk, hogy az Úr megjövendöli Péter tagadását is. Júdás és Péter cselekedete és jelleme között nagy a különbség. Júdásból hiányzik, Pétert könnyekre fakasztja a bűnbánat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

2019. április 15. – Nagyhétfő (Jn 12,1-11)

2019, április 15 - 12:00de
Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.” A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Jn 12,1-11

Elmélkedés

Jézus szenvedéstörténetének elbeszélését János evangélista a betániai vacsora jelenetével kezdi, amely a jeruzsálemi bevonulás utáni napon történt. Az étkezés közben Mária drága olajjal keni meg Jézus lábát. Mária olyat tesz, ami messze felülmúlja a vendégszeretet szokásos formáit, megnyilvánulásait. Cselekedete Júdás rosszallását váltja ki, aki pazarlásnak tartja azt. Az Úr rögtön megvédi Máriát: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi.”

Jelképes cselekedetről van tehát szó. A megkenés előkészület Jézus temetésére. A húsvéti eseményeket jól ismerjük. A keresztről való levételt követően a húsvéti ünnep és a szombat beállta miatt nincs már idő arra, hogy az Úr holttestét a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák a temetés előtt. Utólag szeretnék ezt megtenni az asszonyok, ezért mennek húsvét hajnalban Jézus sírjához, de akkor már nem találják ott a holttestet, mert Jézus feltámadt. Ami tehát a temetéskor el fog maradni, azt Mária most, előzetesen megteszi, megkeni az Úr testét. Ő a hűséges tanítványok példája, aki kifejezi az Úr iránti szeretetét.

Mária Jézus baráti, Júdás pedig tanítványi köréhez tartozik, tehát mindketten közel állnak hozzá. Lelkületük azonban különböző. E két személy példája engem is választás elé állít. A nagylelkűséget vagy a szűkkeblűséget választom? Kitartok-e hűséggel, szeretettel az Úr mellett vagy árulója leszek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a Te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a Te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül Téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan Te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.

2019. április 14. – Virágvasárnap (Lk 19,28-40)

2019, április 14 - 12:00de
Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.” A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz. Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!” Lk 19,28-40

Elmélkedés

Királyi bevonulás

A virágvasárnapi szentmise liturgiája kissé eltér a szentmisék szokásos rendjétől. A mise ünnepélyes bevonulással kezdődik, pálmaágakkal kezünkben idézzük fel az Úr jeruzsálemi bevonulását, s ennek keretében olvassuk fel az erről szóló egykori eseményeket, idén Szent Lukács művéből. Az evangélium helyén pedig az Úr szenvedésének története, a passió hangzik el énekelt, ünnepélyesebb formában, vagy egyszerűen felolvasva.

Mostani elmélkedésünk témája a jeruzsálemi bevonulás. Lukács evangélista leírásában nagy hangsúlyt kap a szamár megkeresése és Jézushoz vezetése. Jézus pontosan megtervez mindent és a tanítványok mindent úgy tesznek, ahogyan Mesterük kívánja. A leírás bizonyos elemei véletlenszerűséget sugallnak, de szó sincs erről. Minden úgy történik, ahogyan Jézus előre megmondja. Jézus nem egyedül, hanem tanítványai kíséretében és nagyszámú zarándokkal együtt érkezik a városba a húsvéti ünnepre. Eredetileg a Jeruzsálemben élők köszöntötték a városba érkező zarándokokat így: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Az evangélista kissé módosítja a köszöntés szövegét: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében!”, és az érkezők szájába adja, akik a szamárháton ülő Jézusnak mondják ezt, sőt, ez a köszöntés most egyedül neki szól. Úgy tűnik, hogy szamárháton érkezés jelképes cselekedetét megértették az emberek, Jézusban meglátják az érkező Messiás-királyt. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a Messiás-várás fokozott volt ebben az időben és mindenki jól ismerte Zakariás próféta jövendölését: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket, Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján” (Zak 9,9). Ennek fényében már azt is jobban megértjük, miért tervezte meg ilyen módon Jézus a bevonulást, és miért szentel ennek oly nagy figyelmet elbeszélésében az evangélista.

Megláthatjuk ebben azt, hogy Jézus mintegy birtokba veszi Jeruzsálemet. Azt a várost, ahová a három esztendővel korábban megkezdett útja vezetett. A várost, ahová élete során többször is elzarándokolt. A várost, ahol a mennyei Atya háza, a templom áll. Ezt a templomot fogja majd a következő napokon birtokba venni, amikor kiűzi onnan a kereskedőket és újra átadja e megszentelt helyet eredeti rendeltetésének megfelelően az istentisztelet céljára (vö. Lk 19,45-48).

Az Úr érkezése tehát királyi bevonulás, amire nem csupán a köszöntés utal, hanem a pálmaágak és az útra terített ruhák is. Az ókori városok lakói így fogadták az érkező uralkodót. Jézus királyként érkezik, a nép pedig a Messiásnak járó hódolattal fogadja, illetve bekíséri őt a városba. Furcsa érzés belegondolnunk abba, hogy néhány nap múlva a most ujjongó nép ordítva fogja halálát követelni Pilátustól, s akik most örömmel kísérik befelé, pár nap múlva gyűlölettel kísérik Jeruzsálemből kifelé, amikor keresztjét hozva elhagyja a várost, és a Golgota felé halad.

A mai nappal kezdődő nagyhét folyamán kísérjük mi is lélekben az Urat. Legyünk vele az utolsó vacsorán! Legyünk ott keresztje alatt! Legyünk vele megváltó szenvedésében, hogy üdvözítő feltámadásának is részesei lehessünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az isteni irgalom, a megbocsátás, a kegyelem tebenned árad felénk. Nem félelemmel és rettegéssel gondolunk mennyei Atyánkra, hanem a kibékülés vágya, a gyógyulás vágya, a lelki felemelkedés vágya vezet minket hozzá, és a szeretet segít minket a bűnbánat útján. Te tudatosan vállaltad a szenvedést és az önfeláldozást, mert az Atya ezt az áldozatot kívánta tőled az emberekkel való végső és teljes kiengesztelődés érdekében. Nekem is indulnom kell nyomodban a keresztúton, mert meghívsz, hogy én is hordozzam életem keresztjét. Meghívsz, hogy részesedjek szenvedésedben, mert részesíteni akarsz engem a feltámadás örömében.

2019. április 13. – Szombat (Jn 11,45-57)

2019, április 13 - 12:00de
Lázár feltámasztása után a Mártához és Máriához jött zsidók közül sokan hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és így tanakodtak: „Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket.” Közülük az egyik, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, ezt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit. Gondoljátok csak meg: jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek főpapja prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg; sőt, nemcsak a népért, hanem hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit. Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt. Közeledett a zsidók húsvétja. A vidékről már az ünnepek előtt sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok ugyanis ekkor már kiadták a rendeletet, hogy aki tud valamit Jézus tartózkodási helyéről, jelentse, hogy elfoghassák őt. Jn 11,45-57

Elmélkedés

A Lázár feltámasztása utáni eseményeket, e rendkívüli csoda hatását írja le a mai evangélium. A csoda után egyes jelenlévők szükségesnek tartották jelenteni az esetet a farizeusoknak. A hír hallatára a főtanács tagjai rögtön összegyülekeznek, hogy megvitassák a történteket, illetve azt, hogy mit tegyenek. A főtanács számára nem az a kérdés, hogy miként történhetett Lázár feltámasztása a halálból, hanem az jelent nekik gondot, hogy az esemény hatására „sokan hittek Jézusban.” Úgy érzik, hogy egyre többen csatlakoznak Jézushoz és ez a tény gyengíti az ő szerepüket. Láthatjuk tehát, hogy miközben Jézus egyre jobban kinyilatkoztatja önmagát és isteni hatalmát, a zsidó vallási vezetők részéről egyre inkább fokozódik az ellenállás iránta. Miközben az egyik oldalon terjed az Isten országáról szóló örömhír és egyre többen fogadják azt el hittel a szívükben, a másik oldalon a hitetlenségből fakadó irigység, rosszindulat, féltékenység és gyilkos szándék növekszik.

Máskor legalább volt alapja az elutasításnak, hiszen sok esetben Jézus a törvény szó szerinti értelmével ellentétesen cselekedett. A halottfeltámasztással semmiféle törvényt nem sértett meg, mégis most éri el tetőfokát az ellene irányuló gyűlölet, ennek hatására döntenek arról a főtanácsban, hogy meg kell halnia.

Az események lassan minket is, mindannyiunkat állásfoglalásra késztetnek. Jézus mellett vagy ellene döntök?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön!

2019. április 12. – Péntek (Jn 10,31-42)

2019, április 12 - 12:00de
Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jócselekedetért akartok megkövezni engem?” A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jócselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: Káromkodol! – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből. Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban. Jn 10,31-42

Elmélkedés

A mai evangéliumi rész a zsidók és Jézus szembenállását mutatja be. Az indulatok valóban elszabadulnak, egyesek már köveket ragadnak, hogy halálra kövezzék Jézust, aki persze szavakkal igyekszik védeni magát. A jelenet érdekessége, hogy a vitázó felek elbeszélnek egymás mellett. Ennek az az oka, hogy a zsidók mindvégig Jézus szavaiba kötnek bele. Jelen esetben azt a kijelentését, hogy „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30) minősítik káromkodásnak. Jézus viszont végig az ő cselekedeteire hivatkozik. Azt állítja, hogy az Atya tetteit viszi végbe, miként tanítása, ugyanúgy cselekedetei, csodái is az Atya irgalmasságát közvetítik az emberek felé.

A hit kettős értelme mutatkozik meg ebben a részben. Egyrészt azt jelenti, hogy hiszünk Jézusnak, hitelesnek tartjuk mindazt, amit mond, bizalommal elfogadjuk tanítását. Azért hiszünk neki, mert a mennyei Atya küldöttének tartjuk. Másrészt a hit azt jelenti, hogy elhisszük amit az Úr önmagáról állít: egyedülálló kapcsolatban van az Atyával, ő az Atya Fia. Ezt senki ember nem mondhatja önmagáról Jézuson kívül. Az Atya és a Fiú egysége a két személy egymásban való léte. Ezt Jézus így fogalmazza meg: „az Atya énbennem van és én az Atyában.” Jelen helyen ugyan nincs utalás a harmadik isteni személyre, a Szentlélekre, de természetesen a Szentlélek is ennek az egységnek a részese. A Szentháromság szeretet-egységébe, szeretet-közösségébe kapunk mindannyian meghívást.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, vezess engem a gyógyulás útján és a hit útján. Benned ismerem fel gyógyítómat és a te vagy a hit ajándékozója. Időt adsz nekem a bűnbánatra és a megtérésre. Időt adsz nekem a lelki megújulásra és hitem elmélyítésére. Időt adsz nekem, hogy veled találkozzak. Megbocsátó kegyelmed mindennél többet ér számomra!

2019. április 11. – Csütörtök (Jn 8,51-59)

2019, április 11 - 12:00de
Egy alkalommal Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A zsidók azt felelték: „Most már tudjuk, hogy valóban ördögtől megszállott vagy. Ábrahám meghalt, és a próféták is meghaltak. Te meg azt mondod: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre”. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magadat?” Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem. Ti Isteneteknek mondjátok őt, de nem ismeritek. Én ismerem őt, és ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem az Atyát, és megteszem, amit mond. Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre felháborodtak: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” A zsidók erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azonban eltűnt előlük, és kiment a templomból. Jn 8,51-59

Elmélkedés

Az elmúlt napok evangéliumaiban több olyan vitabeszédet olvastunk, amelyek felépítése azonos. A tanítás azzal kezdődik, hogy Jézus tesz egy kijelentést, amely ellenkezést vált ki a zsidókból, legalábbis azokból, akik nem hisznek benne. A tiltakozás aztán alkalmat ad Jézusnak, hogy részletesebben kifejtse mondanivalóját. A mai részlet szintén ezt a felépítést követi. Jézus kijelenti: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A hitetlenek rögtön megütköznek szavain és tiltakozni kezdenek. Példáikat, Ábrahám, az atyák vagy a próféták halálát a múltból veszik, mert a múltból vannak tapasztalataik. Ezzel szemben Jézus nem a múltba tekint, hanem a jövő felé, az örök élet a jövőben vár azokra, akik megtartják tanítását. A zsidók félreértésének másik oka, hogy ők csupán a test halálára gondolnak, Jézus viszont a lélek halhatatlanságára.

E ponton érdemes tisztáznunk, hogy Jézus nem azt ígéri az ő tanítványainak, követőinek, nekünk, hogy mentesít minket a földi haláltól. A halált egyetlen ember sem kerülheti el. Aki megszületett erre a világra, annak élete egyszer véget fog érni. Jézus azt ígéri, hogy a halál után lesz új élet, lesz feltámadás. Aki a földön vele együtt vállalta a szenvedéseket, az vele együtt fog majd részesülni a feltámadás dicsőségében. Aki a földön vele élt, az vele élhet majd az örökkévalóságban is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos lelki teherként nehezedik ránk a tudat, hogy bűneinkért vállalnunk kell a következményeket, s azokért akár büntetésre is számíthatunk. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas, kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Bizalommal sietek feléd, mert nálad rátalálok az irgalmas szeretetre. Hiszem, hogy irgalmad nagyobb bűneimnél.

2019. április 10. – Szerda (Jn 8,31-42)

2019, április 10 - 12:00de
Egy alkalommal Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult, és ezt mondta nekik: „Ha megmaradtok tanításomban, akkor lesztek igazán tanítványaim: megismeritek az igazságot, és az igazság majd szabaddá tesz benneteket.” Ők erre tiltakoztak: „Ábrahám leszármazottjai vagyunk, és soha senkinek sem szolgáltunk. Hogy mondhatod tehát azt, hogy: Szabadok lesztek?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga nem marad mindig ura házában, de a fiú ott marad mindvégig. Ha viszont (Isten) Fia szabaddá tesz titeket, akkor valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, mégis az életemre törtök, mert tanításom nem fog rajtatok. Én azt hirdetem nektek, amit Atyámnál láttam; ti ellenben azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok.” Erre közbevágtak a zsidók: „A mi atyánk Ábrahám!” Jézus így folytatta: „Ha Ábrahám gyermekei vagytok, tegyétek is azt, amit Ábrahám tett! De ti az életemre törtök, bár azt az igazságot hirdetem, amit Istentől hallottam. Ábrahám ilyet nem tett. Ti azt teszitek, amit atyáitok tettek!” Ők azonban tovább erősködtek: „Mi nem vagyunk törvénytelen gyermekek, csak egy atyánk van: az Isten.” Jézus azonban megállapította: „Ha Isten volna atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől vagyok, és tőle jöttem. Nem a magam nevében jöttem, hanem az Isten küldött engem.” Jn 8,31-42

Elmélkedés

Az előzményekben Jézus a hitetlen farizeusokhoz beszélt, előttük próbálta igazolni mennyei származását. Most azokhoz fordul, akik hisznek benne, de János evangélista nem nevezi meg pontosabban, hogy kikhez intézi szavait. A beszéd buzdítás, hogy tartsanak ki, maradjanak meg Krisztus tanításában! Úgy érezzük, hogy erre a buzdításra azért van szükség, mert a zsidó származású első tanítványokat és évtizedekkel később a zsidókból lett keresztényeket támadások érhették. Az igehirdetés azt próbálta tisztázni, hogy miért érdemes Jézus mellett kitartani, tudniillik azért, mert nem a mózesi törvény megtartása, hanem a Krisztusban való hit és az általa hirdetett örömhír szerinti élet jelenti az ember számára az üdvözülést. Jézus személyében felismerni az Üdvözítőt és a Megváltót, ez az az igazság, amelyben ki kell tartani.

A Fiú azt a küldetést kapta az Atyától, hogy szavával hirdesse az üdvösségre vezető igaz tanítást és ez az isteni igazság megnyissa az emberiség számára az üdvösségre vezető utat. Nem titkos tanítás ez, amelyet csak a kiváltságosok ismerhetnek meg, hanem mindenki számára szóló üzenet, felhívás, meghívás. Isten teljes igazsága jelen van Krisztusban, s ez ismerhető fel benne azok számára, akik hisznek. Az igazság felismerése erkölcsi állásfoglalásra késztet minket: meg kell tartanunk a szeretet parancsát, gyakorolnunk kell az irgalmasságot, mert ez a feltétele az üdvösségnek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyám, te irgalmas szívvel hívsz engem, hogy találkozzak veled. Te nem elítélsz, hanem kiemelsz bűneimből és elindítasz egy új úton. Be kell ismernem, hogy sokszor ítélkezem embertársaim felett, és köveket ragadnék a kezembe, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését. A könyörtelen ítélkezés elnyomja szívemben a megbocsátás lelkületét. Te feltétel nélkül megbocsátasz mindenkinek, nekem is. Ezt a feltétel nélküli megbocsátást szeretném megtanulni, s gyakorolni embertársaim felé. Segíts, hogy szívemben őszinte bűnbánat ébredjen, és tudjak mindenkinek megbocsátani!

2019. április 9. – Kedd (Jn 8,21-30)

2019, április 9 - 12:00de
A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: „Én elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak nem akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”? Jézus így folytatta: „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben.” Erre megkérdezték: „De hát ki vagy te?” Jézus azt válaszolta: „Kezdettől fogva az vagyok, amit mondok is nektek. Sokat kellene még beszélnem rólatok, és ítéletet mondanom felettetek, mert aki engem küldött, igazmondó; én pedig azt hirdetem a világnak, amit tőle hallottam.” De azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszél nekik. Végül Jézus azt mondta nekik: „Ha majd felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok, és hogy semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól tanultam. Aki küldött engem, az velem van, és nem hagy magamra, mert én mindig azt cselekszem, amiben ő tetszését találja.” E szavak után sokan hittek Jézusban. Jn 8,21-30

Elmélkedés

Jézus fellépése, tanítása és cselekedetei újra és újra ugyanazt a kérdést teszik fel: ki ő valójában? Olyan kérdés ez, amelyet tanítványai és ellenfelei egyaránt igyekeztek megválaszolni, és a későbbi időkben is ez lett a legfontosabb kérdés azok számára, akik Istent keresik. A kérdésre csak hittel lehet válaszolni. Ezt a hitet láthatjuk azokban, akik csatlakoznak hozzá, tanítványai, majd tanúságtevői lesznek. E tanúságtétel elindíthat másokat a hit útján, de mindannyian eljutunk addig a pontig, hogy személyes hitünket is meg kell fogalmaznunk, meg kell vallanunk. Természetes kívánság, hogy ehhez a személyes hitvalláshoz keressük a biztos, megbízható alapokat.

Mások hiténél, tanúságtevő életénél is fontosabb fogódzópont, hogy mit mond Jézus önmagáról. Az evangéliumok sok ilyen állítást, kinyilatkoztatást megőriztek az Úrtól. A mai evangéliumban is saját származásáról, eredetéről beszél Jézus. Azt szeretné, ha megértenék és elfogadnák, hogy ő valóban a mennyei Atya küldötte. Mennyei származásának elfogadásához hitre van szükség. A hit azonban hiányzik azokból a farizeusokból, akik hallják szavait.

János evangélista nem a kételkedőket, hanem a hívőket állítja elénk példaképül, amikor így zárja le ezt a részt: „E szavak után sokan hittek Jézusban.” Érdemes nekünk ismételten elolvasnunk az evangéliumot, átgondolnunk Jézus kijelentéseit, mert így fog megerősödni a hitünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött. Add, hogy életünkön változtatni tudjunk. Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak az élet teljessége.

2019. április 8. – Hétfő (Jn 8,12-20)

2019, április 8 - 12:00de
Egy alkalommal Jézus így beszélt a templomban egybegyűlt zsidókhoz: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” A farizeusok erre azt mondták: Te önmagadról tanúskodsz. Tanúbizonyságod nem érvényes.” Jézus így válaszolt: „Igaz, hogy én önmagamról tanúskodom, mégis érvényes a tanúságtételem, mert tudom, honnét jöttem és hová megyek. Ti ellenben nem tudjátok, honnét jöttem és hová megyek. Ti a test szerint ítéltek. Én nem mondok senkiről ítéletet, de ha kijelentek valamit, igaz az én állításom, mert nem vagyok egyedül, hanem én és az Atya, aki küldött engem. Márpedig a ti törvényetek azt írja, hogy két személy együttes bizonyságtétele hitelt érdemel. Bizonyságot teszek tehát magamról én, és bizonyságot tesz rólam, aki engem küldött: az Atya.” Erre megkérdezték tőle: „Hol a te Atyád?” Jézus azt felelte: „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek.” Ezeket mondta Jézus a templomkincstár mellett, amikor tanított a templomban. De senki sem fogta el, mert még nem jött el az ő órája. Jn 8,12-20

Elmélkedés

Jézus ezt a kijelentést teszi önmagáról a mai evangéliumban: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” Olyan gondolat ez, amellyel már találkoztunk János evangéliumának bevezetésében. Az Ige-himnuszban ezt olvassuk az ő személyére vonatkozóan: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9). Krisztus világosságában azáltal részesülhetünk, hogy hiszünk benne és magunk a világosság fiaivá válunk. A Krisztushoz csatlakozás tehát lelki utat jelent az ember számára, a bűn sötétségéből a hit világosságára, az igaz élet világosságára jutunk. Az Úr elutasítása e gondolatmenet szerint azt jelenti, hogy egyesek ragaszkodnak a sötétséghez, bűnös életükhöz.

Amikor Jézus világosságnak nevezi magát, akkor ez alatt azt kell értenünk, hogy ő a fény, a világosság forrása. A világítást szolgáló lámpákat meggyújtjuk, hogy fényük beragyogja a házat. Jézusnak nincs szüksége hasonlóra, hiszen ő a fény eredete, minden világosság tőle származik, ő a létezésével árasztja a világosságot. Jézus által a mennyei Atya megvilágítja emberi életutunkat. Most már tudjuk, hogy merre haladjunk, ha az üdvösségre szeretnénk jutni. Ne térjünk le a krisztusi útról! Maradjunk a világosság útján! Haladjunk a hit útján, hogy az örök életre, az örök világosság otthonába jussunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközéül gyarló embereket választasz, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.

2019. április 7. – Nagyböjt 5. vasárnapja (Jn 8,1-11)

2019, április 7 - 12:00de
Abban az időben: Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Jn 8,1-11

Elmélkedés

Az irgalmas Isten előtt

A házasságtörő nő nem a maga akaratából, hanem az őt elítélők kényszerítése miatt találkozik Jézussal, és az ő személyén keresztül Isten irgalmával. A történet olyannyira szép üzenetet fogalmaz meg az irgalmasságról, hogy nem is János evangéliumába illik, hanem Szent Lukács művébe, aki az evangélisták közül a legnagyobb figyelmet szenteli az isteni irgalmasság bemutatásának Jézus példabeszédei és más tanításai során. Lényeges, hogy nem egy példabeszédről, nem egy kitalált történetről van szó, hanem egy olyan esetről, amely a valóságban is megtörtént.

A történet hátterét röviden mutatja be János evangélista. Jézus napközben tanít a templomban, az emberek szívesen hallgatják. Estére kimegy az Olajfák-hegyére, majd reggel visszatér a templomba. Újra köré gyűlnek az emberek, hogy hallgassák tanítását. Ekkor jelennek meg az írástudók és a farizeusok, akik magukkal hozzák a megvádolt asszonyt. Jézushoz intézett szavaikkal nyomban feszültséget keltenek. Olyan érzésünk támad, mintha teljesen mindegy volna nekik, hogy mi lesz az asszony sorsa, halálra kövezik vagy életben marad, nekik most az a fontos, hogy Jézus szavaiban kifogásolnivalót találjanak. Kérdésükben szembeállítják a mózesi törvényt és Isten irgalmasságát, amelyről Jézus oly sokat tanít. Mózes törvénye ugyanis úgy rendelkezik, hogy halált érdemel az a nő, aki házasságtörést követ el, meg kell őt kövezni. Ezt a törvényt idézik fel Jézusnak, aki persze az emlékeztető nélkül is jól ismeri a törvény rendelkezését. A farizeusok szándékosan keltenek feszültséget a törvény előírása és az irgalmasság között, szándékosan hoznak létre kérdésükkel egy csapdahelyzetet. Ha Jézus helyesli az asszony megkövezését, akkor azzal vádolhatnák, hogy az irgalmasságról, a megbocsátásról hirdetett tanítása üres és álszent. Ha pedig felmenti az asszonyt, akkor az a vád éri, hogy nem tartja tiszteletben a vallási és társadalmi élet alapjául szolgáló mózesi törvényt. Jézus azonnal átlátja a helyzetet, felismeri a kérdezők rossz szándékát, ezért nem válaszol azonnal, nem felel indulatból. Írni kezd a föld porába, hogy mindenki elgondolkozzon közben és megnyugodjon. A kérdezőket nem érdekli, hogy Jézus mit ír a porba, hanem tovább faggatják, választ sürgetnek tőle. És meg is kapják a feleletet: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Ez a válasz kifejezi, hogy nem akarja eltörölni, megszüntetni a törvényt, ugyanakkor jelzi azt is, hogy senkinek nincs joga ítélkezni a másik ember felett, mert valójában mindenki bűnös, és az ítélkezés Istenre tartozik.

Ez a válasz már elgondolkodtatja az írástudókat és a farizeusokat, ők is jól tudják, hogy nem vonhatják majd ki magukat az isteni ítélkezés alól. És a válaszból mi is megértjük: ha az igazságosságot tartjuk a legfőbb elvnek emberi kapcsolatainkban, akkor velünk szemben is az ő igazságosságát fogja érvényesíteni Isten, azaz megkapjuk majd tőle a bűneinkért járó büntetést. De ha az igazságosság könyörtelen hangoztatása helyett teret engedünk a megbocsátásnak, akkor mi is számíthatunk Isten irgalmára.

A történet Jézus bátorításával fejeződik be: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Az irgalom új lehetőséget ad. Amikor megbocsátok embertársamnak, új lehetőséget adok neki. Amikor Isten megbocsát nekem, akkor új lehetőséget kapok tőle, hogy neki tetszően éljek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Jézus! Te nem a bűnös asszony múltjára voltál kíváncsi, ezért nem faggattad őt. Ő nem állt neki mentegetőzni, nem akarta titkolni bűnét és nem volt szándékában személyes felelősségét kisebbíteni. A te figyelmed a múlt helyett a jövőre irányul. A bűnt helyteleníted, elítéled, de az embert nem akarod elítélni. Te azért jöttél, hogy megmentsd a bűnösöket és megtérésre indítsd őket. A te isteni irgalmasságod túllép a mi bűnös múltunkon és elindít minket a remény, a megigazulás útján. Elismerjük, hogy az emberi ítélkezések a porba alázzák a másik embert, de a te irgalmasságod felemel, talpra állít, lehetőséget ad egy új életre.

2019. április 6. – Szombat (Jn 7,40-53)

2019, április 6 - 12:00de
Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért. Jn 7,40-53

Elmélkedés

A Sátoros-ünnep utolsó napján történt eseményeket olvassuk a mai evangéliumban. A főpapok és a farizeusok miután értesültek arról, hogy Jézus nyilvánosan tanít a templomban, szolgákat küldenek, hogy fogják el és vezessék a főtanács elé. János evangélista kiemeli, hogy a tanítást hallgatók körében megoszlás keletkezik, egyesek prófétának és Messiásnak nevezik Jézust, mások viszont ismételten földi szármázásáról beszélnek. Ez utóbbiak tehát tudják, hogy Jézus a galileai Názáretből származik, de onnan nem jöhet a Messiás. Betlehemi születéséről viszont nem tudnak.

A zsidó főtanácsban szintén megosztottság mutatkozik. Nincs egyetértés abban, hogy mit tegyenek Jézussal. Nikodémus megszólalása érdekes helyzetet teremt. Jézus személyével kapcsolatban is a törvény megtartását szorgalmazza azoknak, akik amúgy éppen arról voltak ismertek, hogy a legaprólékosabban ragaszkodtak a törvények pontos megtartásához, most viszont, amikor távollétében és kihallgatása nélkül ítéletet mondanak Jézusról, könnyen átlépik a törvényesség határát.

A kérdés, hogy honnan származik Jézus, továbbra is nyitott marad. A főtanács tagjainak szándéka, hogy mit tegyenek Jézussal, még nem végérvényes. Még nincs döntés, nem hoznak határozatot, hanem megmaradnak bizonytalanságukban.

Az én számomra pedig továbbra is ugyanaz a kérdés: Hiszem-e, hogy Jézus a Messiás, ő a Megváltóm?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

2019. április 5. – Péntek (Jn 7,1-2.10.25-30)

2019, április 5 - 12:00de
A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája. Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

Az evangéliumi történet azzal indul, hogy a Sátoros-ünnep alkalmával Jézus a jeruzsálemi templomban tanít. Tudja, hogy a zsidó vallási vezetők el akarják őt fogni, ezért titokban érkezik a többi zarándok között a városba, ott viszont vállalja a nyilvános fellépést. A nép elcsodálkozik ezen, mert valószínűleg tudomásuk van a vezetők szándékáról, most viszont azt látják, hogy Jézus zavartalanul tanítja a népet, senki nem akadályozza meg őt ebben. A nép találgatni kezdi, hogy vajon fordulat állt-e be a vezetők Jézushoz való viszonyában vagy sem? A vezetők részéről megmutatkozó hallgatást egyesek úgy értékelik, hogy talán már ők is elismerik az Úr messiási küldetését, az Atyától való származását.

Úgy látszik tehát, hogy lényeges kérdés volt Jézus származása. Rendkívüli tekintéllyel tanított, cselekedetei természetfeletti hatalomról tanúskodtak, tehát szavai és tettei az Atyától való származására utaltak. De sokan ismerték családját, földi származását. Ezek szerint ő is csak ember, ugyanolyan ember, mint mindenki más. De akkor honnan van rendkívüli hatalma?

Válaszában Jézus arról tanít, hogy egyesek ugyan valóban ismerik földi származását, de ez még nem mond el mindent az ő személyéről. Földi származásához, emberségéhez még hozzá kell tenni isteni származását, azt, hogy ő valóban Isten, aki az Atyától jött. Hiszem-e, hogy Jézus az Atya küldötte? Hiszem-e, hogy ő a Megváltó?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te kicsinnyé lettél, amikor Isten létedre emberi testet vettél fel és közöttünk éltél. Egész életeddel példát adtál nekünk a kicsik alázatos szolgálatára. Taníts minket arra, hogy felismerjünk téged minden emberben, a kicsinyekben is és téged szolgáljunk mindenkiben!

2019. április 4. – Csütörtök (Jn 5,31-47)

2019, április 4 - 12:00de
Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik? Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?” Jn 5,31-47

Elmélkedés

Az elmúlt napok gondolatait folytatja a mai evangélium, amelyben arról olvasunk, hogy Jézus az Atya küldötte, de az emberek nem hisznek benne, elutasítják személyét. Ez a gondolat rögtön János evangéliumának bevezetésében is megjelent már, amikor az Ige megtestesüléséről beszél, akit a világ nem ismert fel és nem fogadott be (vö. Jn 1,10-11).

Az Atya az ő Fiára, Jézusra bízta az üdvösség művét, ezért minden ember üdvössége az ő személyétől függ. Egyedül Jézus az üdvösség közvetítője, az ő megváltó kereszthalálának köszönhetően juthatunk el az örök életre. Azt szeretné, ha az emberek hinnének benne, hinnék azt, hogy valóban ő az Atya küldötte. Azt szeretné, ha az emberek elfogadnák tanítását és követnék életmódját, mert egyedül Krisztus követése biztosítja számunkra azt, hogy az Atyához juthatunk.

A hithez szükséges, hogy az ember meggyőződjön a hallott tanítás igazságáról. Mivel Jézus olyan dolgokat állít önmagáról, amelyek felülmúlják az emberi tapasztalatokat és az emberi érzékelés lehetőségeit, ezért kijelentéseinek elfogadásához valóban hitre van szükség. Ezt a hitet ébreszti fel vagy erősíti meg a mennyei Atya tanúságtétele Fiáról, Jézusról. A cselekedetek ugyanis, amelyeket az Atya nevében tesz, igazolják, hogy az Atyától származik. Mindez nem csak Jézus csodáira, hanem egész életére vonatkozik, tehát halálában és feltámadásában is az Atya akaratának megnyilvánulását láthatjuk. Láthatjuk akkor, ha valóban hiszünk Jézusban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!

2019. április 3. – Szerda (Jn 5,17-30)

2019, április 3 - 12:00de
Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” Jn 5,17-30

Elmélkedés

A Beteszda-fürdőben történt gyógyítás után tovább folytatja János evangélista annak bemutatását, hogy a zsidó vallási vezetők miért fordulnak szembe Jézussal. A gyógyítás szombaton történt, ami önmagában is bűnös dolog, a szombati nyugalomra vonatkozó törvény megszegése az ő szemükben. Ezt követően Jézus kijelentése tovább fokozza az indulatokat. Azt állítja ugyanis, hogy a harmincnyolc éve béna ember gyógyulása az ő Atyjának köszönhető, azaz Istennek, aki szüntelenül, még szombaton is munkálkodik, kiárasztja irgalmát az emberekre. A mindenható Istent tehát az Atyjának nevezi Jézus, amit mi hittel elfogadunk, de ennek elfogadása az egykori zsidó emberek számára nem volt könnyű. Ők úgy értelmezték a kijelentést, hogy Jézus Istenné teszi magát, Istennek tartja magát, amit egyetlen ember sem mondhat. Aki ilyet állít, az istenkáromlást követ el és a törvény szerint halálbüntetést érdemel.

A párbeszédből kibontakozik az a lényeges tanítás, ami az Egyház hitének része és a keresztény ember hitének tartalma Jézus személyéről: ő a mennyei Atya Fia, aki szeretetegységben és cselekvési egységben van az Atyával. Jézus nem tesz semmit önmagától, hanem csak azt teszi, amit az Atya kíván tőle. Engedelmessége példa mindannyiunk számára. Csak akkor nevezhetjük magunkat követőjének és tanítványának, ha hozzá hasonlóan, engedelmesen szolgáljuk a mennyei Atyát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz. Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.

2019. április 2. – Kedd (Jn 5,1-16)

2019, április 2 - 12:00de
A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte. Jn 5,1-16

Elmélkedés

Szent János evangélistára jellemző, hogy Jézus csodáinak elbeszélésekor nem elsősorban a betegség leírására és annak megszűnésére koncentrál, hanem sajátos tanításokat fűz valamennyi ilyen esethez. A mai evangéliumban is megfigyelhető az evangélistának ez a törekvése. Az a szándéka, hogy bemutassa, hogyan növekszik idővel a jeruzsálemi vallási vezetők szembenállása Jézussal. Az Úr mindig az Atya szeretetét és irgalmát mutatja meg csodáival, ezzel szemben az őt hitetlenül elutasítók csak saját emberi hagyományaikhoz ragaszkodnak és előítéleteik fogságában élnek. A csodát követő párbeszédekből feltárul számunkra az egyik oldalon az irgalmas Isten nagylelkűsége, a másik oldalon pedig az ember kicsinyessége.

A gyógyítás helyszíne a Beteszda-fürdő, amely egyrészt esővizet gyűjtött össze, másrészt földalatti vízforrások is táplálták. Ez utóbbiak időszakos feltörése hozhatta mozgásba a vizet, s ennek a korabeli néphit isteni működést, gyógyító hatást tulajdonított. Ebben a környezetben találkozik Jézus a harmincnyolc éve beteg emberrel, tehát egy olyan helyen, ahol mindenki a csodára várt. De honnan jön a csoda? A vízből, a föld alól? Vagy az égből, az Istentől? Jézus azért jött, hogy gyógyulást hozzon, mégpedig Isten irgalmának köszönhető gyógyulást. A gyógyító isteni kegyelem pedig azt a beteget éri el, akin nem segítenek az emberek, aki a leginkább elhagyatott, akinek szinte már alig maradt reménye a gyógyulásra.

Hiszem-e, hogy Isten a legnagyobb bajomban is tud segíteni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

Oldalak